A cellájában ült és gondolkozott. Miért is adta fel magát? Mikor elkezdte levadászni a falu gyermekeit, nem is fordult meg ilyesmi a fejében. Gyilkolni, gyilkolni, gyilkolni. Ez volt az egyetlen gondolata. Most már azt sem tudta, miért ölt. Igaz, most már nem is számított.

Egy pap jött be hozzá az előző nap, hogy meggyóntassa. Krad papja lehetett. Nem mintha hatalmas különbséget lehetett volna felismerni a gyóntató papok között. Elmondott a papnak mindent, minden egyes részletet. Az áldozatok kiválasztásától a nyersen történő elfogyasztásukig. A pap pedig csak csendben hallgatta, majd mormogott valamit az orra alatt, s elment. De a gyónás nem könnyített a lelkén. Azon már semmi sem segíthetett. Inkább ólomkoloncként húzta lefelé az a tudat, hogy még egy ember ismeri tetteit.

Egyedül ült a cellában és immár negyedik napja nem evett egy falatot sem. Valahogy nem volt étvágya a kivégzésének kihírdetése óta. Lassan vánszorgott az idő, s örökkévalódágnak tűnt az időtartam, amíg eljöttek érte, hogy a hóhér elé vezessék. Három paplovag volt, tetoválásaik alapján Dreina hívei. Mindegyiken láncing, mindhárom oldalán fattyúkard. Mindegyik talpig fekete öltözetben. Mintha gyászolták volna. Tudta, hogy csupán formaságból hordják.

Egyikük lánccal kötötte gúzsba kezét, majd lábát. Mindkét lánccsík végén apró kampó fityegett. A másik két paplovag egy-egy súlyos ólomgolyót akasztott a kampókra. Nem menekülhetett. Nem adtak neki esélyt. Nem mintha el akart volna menekülni.

Apró léptekkel közeledett az utca -a külvilág- fénye felé. Ki a siralomházból. Ki a négy napos félhomályból, ami eddigi ittlétét jelentette. Kilépett az utcára. A fény bántotta a szemét, hunyorognia kellett, hogy meg ne vakuljon. Nem mintha számítot volna.

Az emberek csendesen nézték poroszkálását, maguk között ösvényt nyitva neki, majd mögötte összezárva azt. A csendet csupán két hang törte meg: a láncai csendülése, ahogy a porban lépkedett és a kivégzést vezető Kyel-pap hangja, aki bűneit olvasta fejére.

Fellépett a vesztőhelyre, akasztófával várták. A pap befejezte beszédjét, majd lelépett onnan. A hóhér lecsatoltatta róla a láncokat. Csak a keze maradt gúzsba kötve a háta mögött.

A kötél alá lépett. Nem érdekelte, hogy mi fog történni. Behunyta szemeit, hogy ne lássa a bámészkodó városnép arcát, mielőtt meghal. Inkább valami kedves emléket keresett. Sokáig nem talált ilyet.

A hóhér, aki talpig feketében volt, csuklyával a fején, nyakába akasztota a kötelet. Érdes volt, lenből fonták, s mivel többször kellett használni az elmúlt évben, eléggé foszladozóban volt. Neki még csak-csak elég lesz.

Megvolt az emlék, amire koncentrált. Amikor felvették a helyi orgyilkos klánba. Micsoda öröm volt az. Alig tudott betelni magávbal, hogy végre olyat csinál, amit szeret. Gyilkol. Ez volt a különbség az orgyilkos és a hóhér között. Az előbbi szeretetből, az utóbbi kényszerből végezte mukáját.

A lehajthatós fapalló, amin állt, megnyílt alatta. A kötél megfeszült, s elroppantotta a gégéjét. Azonnal meghalt, alig érzett valamit. De az utolsó pilllanatban kinyitotta a szemét, s örökre agyába égett az, amit látott. Az emberek gyűlölköddő, örömteli, kegyetlen arccal nézték halálát.