Sötét volt, mikor kinyitotta a szemét, így alig látott valamit. Mivel nem volt jó alvó, tudta, hogy ezután úgysem jönne szemére álom, csak fetrengene az ágyában. Lekecmergett hát a vászonnal bevont szalmazsákról amit alvóhelyeként használt, s átlépdelt a fürdőbe. Megmosta elgyötört arcát, s kimosta szemeiből az álmot. Felszárította a vizet magáról egy textile-törölkzővel.

Kicsit frissebbnek érezvén magát lendületes léptekkel ment a kis íróasztalhoz, és meggyújtott rajta egy sárgás viaszgyertyát. A kanóc hamarjában lángra kapott és vidáman égett, halovány fénnyel látva el az asztalt és környékét – így a szoba egy részét is.

Az ablakhoz lépett ezután, letépte a bőrhártyát, ami az időjárás viszontagságaitól védte, majd felhúzta a redőnyt egy madzag segítségével. Megszemlélte a csendesen pihenő várost. Az utcákon senki sem járkált, még a macskák sem nyávogtak, egyedül egy-egy kutya vakkantása törte meg a teljes csendet, amint fel-felmordultak, fel-felugattak a Vörös Holdra. Hangos csaholással adták azok tudtára, akik nem mélyen álmukba temetkezve pihentek, hogy ha minden ember alszik is, nekik ilyenkor is éberen kell őrizniük gazdájuk házát. A csendes város megnyugtató volt, sokáig gyönyörködött benne.

Ébrenlétükben mindenki a Dal Ünnnepére készülődött. Ilyenkor ugyanis bárdok tucatjai lepték el a várost, hogy megmérettettessenek egy független döntnök előtt. A nyertes 20 aranyat nyerhetett. Ám a versenyre nem volt könnyű bejutni, nem hogy még esélyesként indulni. Intrika, gyilkosság és színlelt szerelem az, amit megkövetelt. Na meg persze pénz, ha van az embernek.

Morkal Hut – ahogyan számos sorstársa – a versenyért utazott a városba. Remélte nyerni fog, mivel szépségesen, fület gyönyörködtetőn játszott kedvenc hangszerén, a hárfán, de nem volt elhanyagolható lanttudása sem. Most volt ilyesfajta versenyen először, nem tudta, miféle lépések vezetnek a végső győzelemhez, ugyanis senki nem készítette fel rá, senki nem tanította meg neki.

Gondolataiba temetkezve lépett el a nyitott ablaktól, kicsit behajtotta. Hálóingét egyetlen mozdlattal kapta le magáról és az éjjeli fekhelyére dobta. Odalépett a hatalmas ruhásszekrényéhez, amit tölgyfából állítottak össze egykoron, s kivette belőle fehér selyemingjét, amit drága pénzért vásárolt három napja a piacon. Levetette a gyűrött nadrágot is és mivel alváshoz nem viselt fehérneműt, először azt öltötte fel. Ezt egy bő, piros színű nadrág követte. A tölgyszekrényből kivette csizmáit, a kapcát végigtekerte lábán,, majd felhúzta a csizmát. Eztán vállára akasztotta a lantját, hárfája kisebbfajta bőrtokban pihent az ágya mellett.

Maga a lant csodálatos munka volt. Húrjai jó minőségű anyagból készültek, rugalmasak voltak, ugyanakkor erősek is. A fája – tökéletes, hibátlan fajta fából – gyönyörű, kicsit mély, öblös hangzást kölcsönzött a hangszernek.

Övet csatolt fel, melynek színe megegyezett az éjszakai égbolt színével. Azzal az arany csattal látták el készítői, amit még kisgyermek korában kapott apjától. Ha ezt az övet hordta, mindig eszébe jutott megboldogult édesapja, s mindig imát mondott lelke üdvösségéért. Most sem volt másképp. A földön heverő pokrócra térdelt, s rövid, de megható, szívből szóló imát mormolt apjáért.

Imája végeztével feltápászkodott, majd ismét az ablakhoz lépett, kikukkantott rajta. Ébredezett a hatalmas város. Háttal állt a szobájába vezető bejárati ajtónak. Mintha egy gyenge fuvallatot érzett volna végigszaladni a hátán. Most ugrott csak be neki, hogy nem is zárta kulcsra éjszakára. Megperdült, hogy mulasztását pótolja, de a félelemtől mozdulni sem bírt. Az ajtóban egy idegen állt, nyílpuskája kezében. Az ismeretlen ruházatának – melyet voltaképpen egy hatalmas köpeny és a hozzá tartozó csuklya alkotta – meghatározó színe a fekete volt. De nem az a fajta fekete, amilyen a megnyugtató, mozdulatlan éjé, hanem az a kellemetlen, már – már zavaró fajta. Támadója csuklyáját mélyen arcába húzta, így Hut nem látta el arca vonásait. Nem is nagyon törekedett. Mintha érezte volna, hogy már nem lesz rá szüksége. Gyomrában kicsi szúrást érzett, majd – minden bizonnyal a vesszőre kent méreg hatásaként – mélyről jövő, hideg, kibírhatatlan fájdalmat. Oda kapott volna, ha lett volna annyi ereje. Gyilkosa felkacagott, szemei azonban fájdalmasan csillantak meg csuklyája árnyékában.

Morkal Hut összeesett, ekkora már alig volt eszméleténél, látására vörös köd ereszkedett, ami teljesen betöltötte a látóterét. Már nem volt ura a mozdulatainak. Támadója pedig csak kacagott és kacagott, akár egy holló rikotása, mikor talál valamit, ami kedves mohó szemének. Szeme előtti vörös köd egyre sűrűsödött, feketedett. Lelke már – már kilépett testéből, ahogyan teste a halál felé haladt. Utolsó gondolata ez volt: Meggyilkoltattak hát?